„Hallani valakit sikítani, más, mint hallani valakit sikoltani. Mert aki sikolt, abban nem félelem van, hanem a lelke…”
Az igazság az, hogy évek múltán az emlékek már csak kósza gondolatok. Inkább árnyékok és ámítások, mint élő, mozgó képek a szemeid előtt. Néha viszont élnek. Az álmaidban a sötét emlékek ragadósan tapadnak rád. Körbevesznek, örvénylenek körülötted, s elkapva a bokád lehúznak a mélyre. Mélyebbnél mélyebbre, amíg már sikítva ébredsz fel, s az izzadság csordogál rajtad. Az emberek ezt a fajta sikítást ismerik. S amikor valaki sikolt? Az más. Sokkal másabb.
Florence hat éves volt, amikor megtanulta, a kettő között mekkora a különbség. Az apró, vörös hajú kislány nevetve szaladt ki, a hatalmas házuk mögött lévő tóhoz. A szülei elől bujkálva rohant, kacagása bezengte a levegőt. Boldog volt. Hihetetlen nem? Amikor egy gyermek boldog, azt mondják az a legszebb dolog a világon. De arra nem gondolnak, mi történik, mikor a gyermek összetörik, egy boldog kacaj kíséretében. A Raven lány szökdécselt, bokáig lassacskán szökelltek fel, majd érkeztek meg a talajra. Tudta merre bújjon a szülei elől, hol nem keresik majd. S sajnos peche lett ez. Ajkai, buja ajki mosolyra húzódtak, nevetőráncai fiatalkán elevenedtek meg a hófehér bőrén. A szeme most smaragd zölden világított a nap fényében. Óvatosan szaladt előre, egyenesen a tóhoz. Emlékezett rá, tisztán és élénken, hogy a szülei mindig az mondták neki, sosem jöhet ki ide egyedül. De ő szerette megszegni a szabályokat, s tudta jól, nem keresik majd itt. Az aprócska lánynak fogalma sem volt, mi vár rá a tónál.
Aztán megtorpant. A lába megálltak, a fülét hegyezni kezdte. Pici hangok, süvítve suttogtak neki. Olyan volt, mintha szél fütyült volna, s a hangok vele együtt szaladtak volna a fülébe. Latinul csengtek. Legalábbis akkor, még fogalma sem volt róla, mily nyelven susog a fülébe a hang, melyből egyre s egyre több lett. Mellé valami fémes, csikorgó ütem társult. Lassan tombolt, hangosabbnál egyre hangosabb lett, miközben az aprócska lány megtorpanva hallgatózott. Ide-oda dülöngélt, lábával fura ritmus ütögetett. Aztán feltört egy dallom a torkai közül, édesen, szépen csengett. Talán nem is dallam lehetett, talán szólam, vagy vers volt. De lehet, hogy csak szavak bugyborékoltak torkából, dallamosan csengve, egymáshoz kötötten. Szavakból mondatok, mondatokból bekezdések és szöveg lett. A lány ajkai közül önkéntelenül buktak fel a kifejezések, miközben észre sem vette, mit beszél. A lábai maguktól indultak meg, valami belső erő, ösztön vitte a tóhoz közelebb, s közelebb. Míg végül a lány a tó szélén állt. Szájából a dallam megszakadt, lába megálltak. Aztán meghallotta. Az első sikoly lágyan szaladt végig a dobhártyáján, mintha csak azt mondaná nem lesz semmi baj. A második. Az már nem. A második után hirtelen törtek be, egyszerre özönlöttek. A füle majdnem megszakadt, miközben érezte, hogy egyre s egyre erősebb a hang, amely az elméjében szól. Szemei elkerekedtek. Halk sikkantással válaszolt, majd kezeit a füleire tapasztotta.
Azt hitte segítenek, azt hitte, majd elzárják a hangokat. De ahogyan ujjai rázárultak a füleire, a hangok felerősödtek, s olyan erővel kiabáltak bent, hogy a lány a földre esett. Apró lábacskái szétterültek, tűzvörös hajtincsei maga alágyűrődve kandikált ki. Szemeit szorosan lehunyta, miközben lassan magzatpózba kuporodott. S utána? Utána kaparni kezdett a torka, lassan, mintha hangok kúsznának, kapaszkodnának végig rajta. Lassan, alázatosan kapaszkodtak felfelé, amíg végül elérték céljuk. A lány torkán hirtelen nem jött ki más, csak egy hatalmas sikoly. De aprócska, nyikkanásnak megfelelő. Hanem eget rengető. A madarak hirtelen felrebbentek a fáról, a halak a vízben megvadulva ugrándoztak, a fűben lapoló állítok elszaladtak, szinte látni lehetett, ahogy csordaként iszkolnak el. Az ég hirtelen beborult, elsötétedett. A levegő lehűlni látszott. A sikoly pedig abbamaradt. A kezek, melyek a fült szorították, hirtelen leestek. Látni lehetett, ahogy az apró vérpatak kifolydogál a piciny márványbőr fülből, ahogy a száj véresre tépve, kissé nyitva áll. Látni lehetett, a szemek körüli karikát, mintha feltépték volna a bőrt.
Látni véltünk egy lányt, vörös hajjal, s vérrel borítva. S aztán látni véltünk egy nőt, aki a vízből kiemelkedve megindul a lány felé. Hollófekete haja olyan volt, mintha tollból lett volna, s a fémből megmunkált, hihetetlen bonyolult fejdísz, mely a magasba emelkedve olyan volt, akár egy korona. Kilehetett venni a tollakat belőle, melyek ide-oda csavarogva fénylettek a napfényben. Kék szikrák pattogtak mindenhonnan a vékony lányról, hosszú, fekete ruhája, a földön húzta. Türkizkék szemei körül fekete kuntúr volt, vastagon, szinte háromszög alakban ugrott ki a halántékához. Mindkét járomcsontján, állvonalán ajkai alatt, függőlegesen egy fekete vonal húzódott. Oly sötét fekete, akárcsak a tollas haja. Vonásai élesek voltak, szinte megmunkálatlanok, mégis átsiklóan lágyan hajoltak meg.
Onnan, a tóból aznap este kijött egy Lélek, aminek nem szabadott volna. Ott, a tónál, majdnem meghalt egy lány, vérbe burkolózva. Ott, a tónál, megpróbáltak elkövetni egy gyilkosságot. Egyvalami azonban nem engedett neki; a Holló lány ugyanis aznap este, mikor kiszabadult fogságából, megmentette a lányt. Megmentette, s ezzel veszélyt hozott a fejére.